MedvEmese

Csodaszép Margaréta

Hol volt, hol nem lesz, az üveghegyen innen, de a TV tornyon túl, ott, a nagy réten, ahol annyi madár énekel hajnaltól, ott volt egy kis virág.

Valójában rengeteg virág volt a réten, és Marcsi, amikor kisétált, csak szedte kicsi kezébe a gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágokat.

Már magam sem tudom, hogy mikor történt, hogy Marcsi nem szedett több virágot a kezébe. Talán azt gondolhatta, hogy nem fér már oda több, talán azt érezte, hogy a virág szebb a réten, nem tudom. De amikorra a rét másik széléhez ért, már csak lógatta bal kezében a szedett csokrot, és rá sem nézett.

A rét szélén, az árnyékban, egy bokor tövében meglátta a legszebb virágot, a rét legeslegszebbikét.

Marcsi már tudta, hogy a virágok szeretik a napfényt, és szeretik az esőt is. Ez a kettő kell nekik, hogy növekedhessenek. Marcsi maga is szerette a napfényt, és persze az esőt is, de akkor nem ment ki a rétre. Most sütött a nap, gyönyörűen, melegen, hiszen tavasz volt, és a margaréták fehéren szikráztak a napsütésben.

De erre a virágra nem sütött a nap. Mégis gyönyörű volt, mégis magasan hordta a fejét, mégis körben hordozta szirmait, mégis ő volt a legszebb.

Marcsi leguggolt a virág mellé, és megkérdezte tőle:

- hogy érzed magad, kicsi virág?- a virág nem felelt, nem ismerte a szavakat, de megrázta magát, amolyan boldog mosollyal. Legalábbis Marcsi ezt olvasta kis a rezdülésből, azt, hogy jól érzi magát.

-Kedves virág, értem én, hogy nagyon jól érzed magad. De nem süt rád a nap. Hogy élhetsz napsütés nélkül?

A szél susogni kezdett, a virágok hajladozni kezdtek. Marcsi úgy érezte, mintha a csodaszép margaréta a füléhez hajolt volna, ezért leguggolt hozzá.

- Mondjad nekem, kedves virág, mondjad nekem el, hogy lehet, hogy napfény nélkül is élsz?

A virág hajladozott, és susogott, Marcsi pedig behúnyta a szemét. Nem tudom hogy történt, de kérdezzétek, de a virág ezt mondta neki, szóról szóra. Marcsi pedig később elmondta nekem.

„Itt élek, a réten, ahol sok-sok virág és fűszál él együtt a bokrokkal, és az erőszéli fákkal. Együtt élünk, és adunk ezt azt egymásnak. Nekem kevés napfény jut, ezért a bokor néha elhúzza ágait, hogy több jöjjön. A fa nedves leveleit úgy fordítja, hogy rám is vetődjön fény. A többi margaréta úgy mosolyog a napra, hogy rájuk nézve én is úgy érzem, kapok a fényből. Minden csepp harmatban tükör van, és a felkelő nap ezernyi sugarából harmatcsöppön tükröződött sugaracskákat is kapok.”

Ezt mondta a margaréta Marcsinak, ezt bizony. És Marcsi ezt mondta nekem, és én megkérdeztem Marcsit utána, hogy mit adott ennyi csodáért a csodaszép margaréta a virágoknak, a fűszálaknak, a bokornak és a Napfénynek.

-De hát a szépségét adta! – kiáltott fel Marcsi, és bizony nem értette, hogy miért kellene adnia mást is margarétának a kedves társai felé, mint azt, hogy ő egyszerűen és láthatóan a Csodaszép Margaréta.

Ez volt a mese a Csodaszép Margarétáról, ami ma a te örömödért volt csodaszép.

Hópihe, a kisnyuszi

Hol volt, hol nem volt, a üveghegyen innen, de a TV tornyos réten egy picivel túl, volt egyszer egy kicsi nyúl. Ez a kicsi nyúl nagyon szomorú vol. Szomorú volt reggel, mikor kijött a rétre, szomorú volt még délben is, amikor találkozott Marcsival.

Marcsi egy kislány volt, és cseppet sem volt szomorú.

Marcsi egy csokrot akart kötni virágokból. Már le is szedett 3 virágot, és hozzá egy kis zöld füvet.

A kis nyuszi pedig odaült a lábához, és nézte a kezében lévő virágokat.

Marcsi leguggolt a kis nyuszihoz, és a szemébe nézett.

Nagyon fontos a szemébe nézni a kisnyuszinak, és kisgyereknek, mert abban meglátjuk magunkat. Ha pedig már látjuk benne magunkat, az azt jelenti, hogy elég közel vagyunk hozzá, és eléggé a szemébe néztünk. Amikor már nem akarjuk az ő szemében látni önmagunkat, akkor meg fogjuk látni ŐT. Őt, a másikat, mert a szem a lélek tükre, ez azt is jelenti, hogy a szemen keresztül meglátjuk a másik ember, vagy másik nyuszi lelkét.

A kis nyuszi megengedte Marcsinak, hogy megnézze a lelkét, a szemén keresztül.

A kis nyuszi engedett még többet is, megengedte Marcsinak, hogy megsimogassa a bundáját.

Ekkor persze elég közel került a csokorhoz, megszagolgatta, és elkezdte enni. Persze nem ízlettek neki a virágok, a kis nyuszi salátát szeret, és káposztát, és répát, de azért megszagolgatta.

Marcsi pedig megérezte, hogy a kis nyuszi szomorú.

"Ne legyél szomorú, kicsi nyuszi" - mondta neki Marcsi. "Megvigasztallak"

Még tovább nézte a kicsi nyuszi szemét, és úgy érezte, hogy tudja, miért is szomorú nyuszi.

"Tudod, a barátod leszek. És szeretném, ha elárulnád, hogy hívnak"- de a kis nyuszi nem tudott embernyelven, ezért nem tudta elmondani, hogy őneki nincsen neve.

Ezért volt szomorú a kis nyuszi.

Ezt nem tudta elmondani egy kis barátjának sem, hiszen nem ismerte az emberek nyelvét.

Sok gyerek akart már vele játszani eddig is, simogatták szép fehér bundáját, de egyikük sem nézett a szemébe, és nem találta ki, hogy nevet szeretne magának.

"Hópihének foglak hívni!" - Marcsi nagyon vidám lett, majdnem felugrott örömében, de közben folyamatosan nézte a kisnyuszi szemét.

"Ugye jó lesz? Ugye holnap is találkozunk?" - Kisnyuszi magasra emelte a fejét, és a szemét ráfüggesztette Marcsi szemére. Szinte belekapaszkodott, ha lehet ezt így mondani, ha lehet kéz nélkül is kapaszkodni.

Marcsi most még jobban lehajolt, és úgy nézett Hópihe szemébe.

"Szia Hópihe! Holnap találkozunk!" - Hópihe pedig még ráfüggesztette kis piros szemét egy hosszú pillanatra, majd cikázva elfutott. Futott a réten, a gyönyörű réten, és amerre futott, szebbnél szebb virágokat pillantott meg Marcsi.

Jutott a virágokból, és az örömből még másnapra is.

Szarka Koma és az üveggömb

Hol volt, hol nem lesz, az üveghegyen innen vagy az óceánon túl, de mégiscsak a titkos kertünk kerítésén belül, volt egyszer egy szarka.

Szarka Koma - mert ha gyerekek vannak jelen, akkor bizony meseillendően kell megszólítanunk - nem gondolkodott sokat az élet folyásán, csupán egy dolog izgatta reggel és este.

Csupán a  csillogó, villogó, érdekes tárgyak.

Ebben biza hasonlatos volt a gyerekekhez. A gyerekeket a csillogó, villogó, érdekes gondolatok izgatják.

Hasonló? Nem biza! A gondolat nem azonos a csillogó eszközzel. Akkor már inkább a felnőttekhez volt hasonló Szarka koma, hiszen őket izgatják a csillogó, villogó, mozgó és rezgő, zenélő bizgentyűk, vagyis telefonok, I-podok, és megannyi más furcsa eszköz.

Szarka Koma a gyerekeket jobban szerette, mint a felnőtteket. Ugyan sokszor bámulta a felnőttek játékát, amikor doboltak arany tollaikkal a fényes üvegasztalon, amikor mamák sütöttek kényes-fényes konyhájukban, kirakva tucatnyi fényesen csillogó keverő-kavaró-mérő eszközt az asztalra, és csak ült, csak ült az ablakban.

Szarka Koma nem tudta, hová legyen. Izgatta a fém golyó, izgatta a zörgés, és a konyhai mérleg üveglapján megcsillanó napfény tükörképe a falon.

Sárát, a mama mellett játszó kislányt mindez nem izgatta. Ő egy üveggolyóval volt elfoglalva. Az üveggolyó belegurult a napsugárba, és benne furcsa árnyak jelentek meg. Árnyak, amelyeknek csak testük volt, de a gurulásban úgy tűnt, mintha kezük és lábuk nőne, majd elveszne újra. Sára boldog volt. Csak nézte, ahogy átalakulnak az árnyak, kicsi kezével egyengette a kis golyó útját.

Szarka Koma ekkor meglátta a golyót. Az megállt a napfényben, a nyitott erkélyajtó előtt, és szikrázott a napsütésben.

Szarka Koma döntött, mondhatnánk, de ne mondjuk, hiszen ő nem gondolkozott rajta, egyszerűen kellett neki minden, ami csillogó. Sárának pedig kellett a golyó, mert benne látta meg azokat a furcsa fényeket, amik mozogtak, mint ahogy egyik babája sem tudott mozogni.

Szakra Koma nagyon gyors volt, huss, egy pillanat, és a golyó már a csőrében volt.

Sára csak ámult és bámult. Mamája észre sem vette.

Sára végre kiáltani bírt:

-Elvitte!

-Mit? - kérdezte mamája.

-Az üveggolyót! - Sírta bele a világba Sára a bánatát.

Mamája felnézett, de Szarka Koma nem volt már az erkélyen.

-Nagy madár volt!- potyogtak a könnyei Sárának.

Anyukája kitalálta a gondolatát, és fényes sütikivágókat adott Sára kezébe. Sára dühében leszórta őket a lába elé, kettő az erkélyre gurult.

Fénylettek, csillogtak a napfényben.

Szarka Koma megjelent. A golyó még a csőrében volt, mikor meglátta az ezer fényben pompázó sütiformát.

Sára ránézett. Könnyein keresztül mosolygott rá, és magában azt kívánta, hogy Szarka Komának is lehessen jó, és ő is kapja vissza a golyót. "Nekem a golyó kell, neki nem tudom mi, de miért ne lehetne mind a kettőnknek jó?"

Szarka Koma rástartolt a csillag alakú sütiformára, és hogy csőrébe kapja, a kis üveggolyót a teraszra ejtette.

Sára kicsi keze már nyúlt is feléje.

Egy kis idő múlva Sára mamája összeszedte a formákat. Furcsa hiányérzete volt, de ahogy Sárára nézett, a boldog mosoly feledtette az érzést. Sára a golyóval játszott, pedig most éppen a Napocska is elbújt.

A furcsa fényemberek pedig táncoltak Sára képzeletében, ahogy a felnőttek álmaiban is táncolnak éjjelente.